2008. április

Margináliák

Trencsényi Balázs

Vesztes csapaton ne változtass!

Gyurgyák János / Ezzé lett magyar hazátok

Gyurgyák elõzõ nagyszabású vállalkozásának, A zsidókérdés Magyarországon (Budapest, Osiris, 2001) címû monográfiának egyik alapvetõ problémája volt, hogy az antiszemita politikai diskurzust nem helyezte tágabb kontextusba, és nem is létezett olyan általánosabb modern magyar politikai eszmetörténeti feldolgozás, amely hátteret biztosított volna munkájának. Így sokszor kiragadottnak tûntek az elemzései, kizárólag egy szempontból interpretálván olyan forrásokat, amelyek nem elsõsorban a zsidókérdést kívánták tematizálni. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv egyes kritikusai, többek között a 2000 lapjain, aránytévesztésnek, a “zsidókérdés” abszolutizálásának, sõt “zsidógyártásnak” tekintették Gyurgyák gondolatmenetét.¹

Az elemzési keret – ideológiai hagyományok és nemzetképek. Az új monográfia azt tûzte ki, hogy felvázolja a tágabb keretet, melynek segítségével a magyar társadalmat felszaggató törésvonalak kialakulása érthetõvé válik. Ennek jegyében hat eszmerendszer nemzetfelfogását tárgyalja a könyvben: a nemzeti liberalizmusét, a polgári radikalizmusét, a (részben egymástól is megkülönböztetett) fajvédõ és fajelméleti gondolkodókét, a konzervatívokét, a népiekét, és a szocialista/kommunista táborét.² E hagyományokat elsõsorban egyéni gondolati és életpályákat követve rekonstruálja, az adott ideológiák ideáltípusait lepárolni igyekezvén.³

Bár a hat említett tradíció egymástól élesen elválasztva kerül bemutatásra, érzékelhetõ, hogy a szerzõ fejezetrõl fejezetre tudatosan épít egy értelmezési ívet. A magyar nemzeti liberalizmust a maga korában párját ritkítóan magas szellemi teljesítménynek írja le, és a reformkor emblematikus gondolkodóinak életmûvét, elsõsorban Széchenyiét, de a centralistákét és némi kritikával Kossuthét is a magyar politikai gondolkodás történetének legfényesebb lapjaira helyezi.⁴ Ugyanakkor nem mulasztja el hangsúlyozni már a kötet elején, hogy a nemzetépítési folyamat megindításakor fennálló nemzetiségi számarányokra tekintve (miszerint a történelmi Magyarország területén jóval kevesebb mint 50 százalék volt a magyarok aránya) a nemzeti liberálisok végsõ soron megoldhatatlan feladatra vállalkoztak.⁵

A polgári radikalizmust és a fajvédõ ideológiát Gyurgyák lényegében a nemzeti liberalizmus bomlástermékének tekinti. A nemzeti liberális hagyomány egyre inkább képtelen volt kezelni a radikalizálódó nemzetiségi mozgalmakat, illetve az átalakuló-modernizálódó társadalom új típusú konfliktusait. A kihívásra két, sok szempontból párhuzamos, egymással is dialogizáló, egymást is formáló középosztályi ideológia próbált válaszolni, melyek a századforduló után egyre radikálisabban fogalmazták meg kizárólagosság-igényüket. Gyurgyák szerint tulajdonképpen a két világháború között felívelõ konzervativizmus is a nemzeti liberalizmus egyfajta ellenhatásaként értelmezhetõ: a világháború és a forradalmak katasztrófasorozata után újrafogalmazott állami ideológia az 1918 elõtti politikai kultúra bizonyos elemeit is átvette, miközben gyökeres szakítást hirdetett az elõzõ korszak “nemzetrontó” liberalizmusával. A domináns konzervatív ideológiát kikezdõ népiek egyszerre építettek a polgári radikálisok és a fajvédõk örökségére, azonban ezt a kontinuitást igyekeztek elhallgatni és magukat gyökeresen új konfigurációnak feltüntetni. Végül a sokrétû szociáldemokrata/szocialista/kommunista tradíciót Gyurgyák értelmezésében elutasítás és intolerancia jellemzi az egész nemzeti ideológiával szemben, még akkor is, ha esetenként bizonyos baloldali gondolkodók kísérleteztek a nemzeti eszmék integrálásával, és a sztálinista korszak kultúrpolitikájának bizonyos elemei bízvást tekinthetõek a nacionalista eszmék – cinikus – instrumentalizálásának.

Gyurgyák e tradíciókat négy alapkérdés vonatkozásában elemzi: ezek az adott ideológia nemzetfogalma (“nemzetkarakterológiája”), történelemképe, társadalomképe és jövõképe. Bár e szempontrendszer következetes alkalmazása az elemzést némileg mechanisztikussá tette, hiszen nem biztos, hogy minden ideológiát egyaránt ebbõl a négy szempontból lehet a legjobban elhelyezni, illetve idõnként a taxonómia kedvéért összetartozó gondolati pályákat mesterségesen szét kellett választania, tagadhatatlan, hogy a kötet így igen áttekinthetõvé vált. A kötet részelemzései végsõ soron mind arra keresik a választ, hogy az ígéretes reformkori indulás után miért szakadt szét a huszadik században a magyar politikai közbeszéd egymással folytonosan élethalálharcot⁶ vívó, a nemzeti közösségbõl egymást kölcsönösen kiutasító ideológiai hagyományokra.⁷

Összességében az Ezzé lett magyar hazátok fontos meglátások és bátor megfogalmazások egész sorát tartalmazza.^{8, 9} Sokat mond a könyvrõl, hogy ha idegen nyelven is hozzáférhetõvé válna, nemigen akadna jóhiszemû kelet-közép-európai történész, aki olyan kitételt találna benne, amely valamiféleképpen sértené nemzeti önérzetében. Így Gyurgyák rendkívül empatikusan ír például a 19. századi magyarországi nemzetiségi mozgalmakról, és igen egyértelmûen fogalmaz, amikor a dualizmus kori magyar államigazgatás nemzeti homogenizáló törekvéseit taglalja. A magyar nemzeti ideológiáról szóló könyv esetében mindez nem kis fegyvertény.¹⁰

A teljesség igénye nélkül megemlítendõ Gyurgyák reformkor- értelmezése is, amely a klasszikus értelmezésektõl eltérõen nem szembeállítani igyekszik e korszak meghatározó figuráit (Széchenyi versus Kossuth stb.), hanem egymással párhuzamos, de közben egymásra is folyamatosan visszaható koncepciókat vázol fel, miközben a szokásos kánonon túllépve beemeli a reformkonzervatív Dessewffy Aurélt is a diskurzusba.¹¹ Gyurgyák Tisza István-értelmezése szintén igen kiegyensúlyozott: szemben az Ady- tól és a polgári radikálisoktól ránk hagyományozott “geszti bolond”-képpel, rámutat Tisza eszmerendszerének tagadhatatlan liberális aspektusaira, de ugyanakkor a kortárs neo-konzervatív Tisza-kultusszal szembeszállva egyáltalán nem leplezi Tisza politikájának ellentmondásosságát és végsõ soron katasztrófába torkolló merevségét.¹² Bár a hangsúlyokkal nem kötelezõ egyetérteni, Gyurgyák értelmezése a polgári radikálisok diskurzusáról igen sok pontos meglátást tartalmaz. Felelõsnek érzi a polgári radikálisokat és személy szerint Jászit is a politizáló magyar értelmiség törésvonalainak elmélyítéséért a századfordulón, és rámutat a polgári radikális társadalomkép és jövõkép eredendõ ellentmondásosságára, miszerint egyszerre építettek a polgárságra a “feudális maradványok” elleni harcukban, de ugyanakkor a polgári társadalmat többnyire csak átmeneti állapotnak tekintették a hamarosan elkövetkezõ szocialista világrend felé vezetõ úton. Bár Jászi munkáinak elemzésében sok passzust felismerhetõen A zsidókérdés Magyarországon-kötetbõl emelt át a szerzõ, összességében mégis finomított az elõzõ kötet idõnként kifejezetten indulatos tónusán, és Jászi gondolkodásának konstans – attitudinális és ideológiai – elemeit és a történelem viharában változó politikai opcióit egyaránt nagy gonddal helyezi el a tágabb eszmetörténeti palettán.¹³

Bár erõsen vitatható Szekfû Gyula életmûvének korszakolása, a konzervatív történész életmûvét kritikátlanul aktualizálni törekvõkkel szemben Gyurgyák értelmezése sokkal gondolatgazdagabb, és több új elemzési szempontot is felvet.¹⁴ Az 1940-es évek elejéig koherens és kontinuus reformkonzervatív programként olvassa a munkáit, szembeállítva e konzervatív program összeomlását konstatáló, legélesebben talán a Valahol utat vesztettünk-tanulmányban kifejtett kétségbeesett, azonban középosztály-kritikájában igen pontos helyzetelemzéssel, ami Gyurgyák szerint lényegében elõkészítette az idõs történész kollaborációját a kiépülõ kommunista rendszerrel.

Gyurgyák a szokásosnál erõteljesebben fogalmaz Teleki Pál gondolatainak rekonstrukciója során is. Kimutatja Teleki nemzetfogalmának fajbiológiai aspektusait, amely megalapozta, hogy “a zsidók arcára kiülõ lelki torzulás”-ról beszéljen a “II. Zsidótörvény” beterjesztésekor. Szintén meggyõzõ az elemzési stratégia, amellyel az 1930-as évek legvégének szélsõjobboldali felvirágzását elsõsorban a szociális demagógiára vezeti vissza, kimutatva a nemzetiszocialisták propagandaszólamai és az 1945 utáni kommunista retorika számtalan összecsengõ elemét is.

Módszertani problémák: immanens szövegrekonstrukció és a komparatív horizont hiánya. A kötet számos erénye mellett természetesen akadnak problémák is. Egy ilyen nagy lélegzetû átfogó munkában jóformán elkerülhetetlen, hogy becsússzanak tárgyi tévedések. Gyurgyák leírásában (56. o.) például Deák Ferenc parlamenti beszéde megfordítja a szavazás kimenetelét, azaz megszavazzák az indítványát, hogy viszonossági alapon ne csak a magyar Nemzeti Színházat támogassák, hanem a szerb nemzeti színházat is, holott valójában a szavazás eredménye éppen fordított volt, a “haza bölcsét” leszavazták, és a Tisztelt Ház kizárólag a magyar színházat támogatta. Azonban mindez elenyészõ jelentõségû a kötetben felvonultatott forrásanyaghoz, a sorok között megbúvó alapos szakirodalmi ismeretekhez, és nem utolsósorban a rendkívül gondosan megválogatott és a gondolatmenetet hatásosan alátámasztó képanyaghoz képest.¹⁵

A kötet mélyebben fekvõ – nem ténybeli, hanem az interpretációban gyökerezõ – problémáinak nagy része a szerzõ módszertani kiindulópontjából fakad. Bár az Ezzé lett magyar hazátok sok szempontból elõrelépést jelent a Zsidókérdés-monográfiához képest, így értékelései kiegyensúlyozottabbak és analízisei sokszor lényegesen pontosabbak, az elõzõ kötet metodológiai választásai sokszor visszaköszönnek. Így több elemzésben továbbra is tisztázatlan marad egyén és diskurzus viszonya. Gyurgyák arra törekedett, hogy az adott ideál-tipikus eszmerendszer szellemi térképét néhány (általa eredetinek vélt) gondolkodó eszméinek elemzésével alkossa meg. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy egy ilyen ideál-tipikus diszkurzív hagyományt az eredeti gondolkodói teljesítmények, vagy éppen a nem különösebben eredeti mainstream toposzok és eszmék jellemeznek-e inkább.¹⁶ Gyurgyáknak szíve joga, hogy az igen szelektíve megválasztott gondolkodói körbõl párolja le az adott ideológiai hagyomány fõbb alkotóelemeit (bár sokszor bajba kerül amikor kiderül, hogy az általa kedvelt “eredeti” gondolkodók sok esetben nem követték az adott eszmerendszer fõvonalát), ugyanakkor viszont így gyakran elvész az intellektuális közeg, amelyben bizonyos koncepciók kijegecesednek, s amely valójában hordozza és szervezi az adott diskurzust. Ráadásul a tipizálásra való törekvés sokszor teljesen elfedi, hogy az adott gondolkodó mikor és milyen helyzetben fejtette ki véleményét, így kerülhetnek egymás mellé a népiek elemzésében Németh László 1930-as évek eleji szövegei, Veres Péter második világháború alatti etnicista megnyilvánulásai és Szabó Zoltán emigrációs írásai a diaszpóra-nemzetrõl.¹⁷

A kontextualizáció ilyen látványos háttérbe szorulása tovább mélyíti a szerzõ azon – állandóan felmerülõ – problémáját, hogy sokszor sem az adott gondolkodó, sem a gondolati iskola nem tûnik koherensnek.¹⁸ Ez a koherencia-követelmény azonban igen ahistorikus és bizonyos fokig naiv is, hiszen azt várja el, hogy egy adott eszmerendszer követõje, ha esik, ha fúj, ugyanúgy gondolkodjon.¹⁹ Holott a politikai diskurzus lényege (részben – bár nem teljesen – ellentétben a szaktudományos beszédmóddal) éppen a retorikai beágyazottság, az, hogy a fogalmak állandóan mozgásban vannak, különbözõ hallgatóságokra és helyzetekre tekintettel újraíródnak, és a politikai térbe belépõk éppen a kulcsfogalmak konnotációinak változtatásával képesek a különbözõ oldalról jövõ kihívásoknak megfelelni. Persze nem minden Gyurgyák által elemzett textus genuin politikai szöveg, de éppen ezért fontos lett volna több figyelmet szentelni mûfajiság és narrativitás kérdésének.²⁰ Egyáltalán nem mindegy például, hogy történelemképét valaki parlamenti beszédben, napi publicisztikában, irodalomtörténeti esszében vagy egy forráskiadvány jegyzetapparátusába rejtve fejtette ki. Hasonlóképp, már a Zsidókérdés-könyvben is igen problematikus volt az elemzések majdnem kizárólagosan diakronikus iránya, hiszen így a különféle koncepciók közötti párbeszéd/vita elsikkadt. Ahogy erre az Ezzé lett magyar hazátok több recenzense (Komoróczy Géza és Bihari Péter) is rámutatott már, mindezt itt sem sikerült maradéktalanul megoldani: az elemzett ideológiai hagyományok, ha nem is teljesen monadikusan léteznek egymás emellett Gyurgyák tablóján, lényegében mégis monologizálnak.²¹ Mindez persze igazolni látszik a könyv alapkoncepcióját a magukba zárkózó és egymást kirekesztõ hagyományszeletekrõl, de közben minimalizálja az egymással intellektuális kölcsönhatásba lépõk közegeit, illetve sokszor a vitákat is, amelyek során az ideológiai ajánlatok megszülettek. Ebbõl a szempontból tekintve igen tanulságos a könyvet összevetni Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténetével (Osiris, Budapest, 2007), amely ugyan jóval kevesebb primer anyagot mozgat meg, viszont a politikai nyelvek és szótárkészletek rekonstrukciójával átjárást teremt a különféle 19–20. századi ideológiai makro-hagyományok (liberalizmus, konzervatizmus, szocializmus) között.

Az elemzett gondolkodók nemzetkoncepcióját Gyurgyák legtöbbször immanens szövegértelmezéssel próbálja kibontani, de kérdés, hogy e szövegek megérthetõek-e önmagukból, vagy pedig be kellene vonnunk a vizsgálatba azt a kontextust is, amelyre az adott szöveg irányult, sõt még a tágabb recepciós környezetet is, amibõl megláthatjuk, hogy mások hogyan értették az adott szöveget. A szekunder referenciák függelékbe számûzése (még akkor is, ha maga ez a függelék rendkívül impozáns) és a forráskiadásokra koncentráló historiográfia-történeti utalások is azt sugallják, mintha a szövegek magukban léteznének, és csak arra várnának, hogy végre az elfogulatlan elemzõ kezébe kerüljenek, holott mind értelmezési hagyományokba ágyazódnak, és maguk a kánonok – melyekre tekintettel Gyurgyák azonosítja és elhelyezi õket – is “metahistorikus” konstrukciók.²² A szikár, külsõ referenciákat minimalizáló olvasat így nem feltétlenül szül objektívebb, elfogulatlanabb értékelést mint ha az elemzõ beemelné az adott szöveg kortárs horizontját és a köré épült interpretációs hagyományt is. A sorok között olvasva nyilvánvaló például, hogy Gyurgyák bizonyos ötleteket átvesz Szabó Miklós újkonzervativizmus-értelmezésébõl, más gondolatokat viszont inkább elutasít, de ahelyett hogy felvállalná azt, hogy belép egy vitába, a hideg szövegcentrikus objektivitás álarca mögé rejtõzik. Bár eszmetörténészként egyáltalán nem tanácsos maradéktalanul azonosulnunk a poszt- strukturalista iskolák ama törekvésével, hogy a szöveget magát teljesen eltüntessék az olvasatok mögül, azonban egy valóban nagyszabású “longue durée” konstrukciót anélkül megalkotni, hogy a forrásként kezelt szövegek textuális és kontextuális sokrétûségét a szerzõ a maga számára tudatosította volna, kétséges vállalkozás. A kortárs történetelméleti-történetfilozófiai irányzatokat bemutató kiváló válogatás (Kisantal Tamás és Gyurgyák János, Történetelmélet I–II., Osiris, Budapest, 2006) társszerkesztõje nyilván tudja, hogy a wie es eigentlich gewesen ist (ez esetben talán “geschrieben ist”…) látszólag purista programja nem zárja ki a torzítást, csak igyekszik elgereblyézni az interpretáló agymunka keréknyomait.

A hazai közegben való kontextualizáció vázlatossága mellett a szerzõ meglepõen kevés figyelmet fordít az általa elemzett ideológiai konfigurációk nemzetközi/transznacionális beágyazottságára. A Zsidókérdés-könyv egyik alapvetõ problémája is az volt, hogy hiányzott a nemzetközi antiszemita irodalom recepciójának a vizsgálata, és így teljesen ködbe veszett, hogy az adott ideológiában mi a lokális jelenség (a helyi társadalmi “tapasztalatok” verbalizációja) és mi a diszkurzív import. Eszmetörténeti közhely, hogy semmi sem kevésbé autochton jelenség mint éppen a nacionalizmus: lényegében minden Gyurgyák által elemzett nemzettematizáló hagyomány kialakulása Magyarországon kívülrõl jövõ szellemi impulzusokhoz köthetõ, akár a nemzeti liberalizmusról (a késõ-felvilágosodás szociabilitás-fogalma, a herderiánus, illetve korai romantikus esztétika nemzeti eredetiség-koncepciója, a francia és a német liberális nacionalizmus stb.), akár a fajelméletrõl (szociáldarwinizmus, fizikai antropológia, faji történetfilozófiák – Gobineau, H. S. Chamberlain, és mutatis mutandis a Gyurgyák által központi elméleti referenciaként kezelt Renan is stb.) beszélünk. Gyurgyák elemzéseiben ez a nemzetközi beágyazottság lényegében csak a kívülrõl hozott eszmék dogmatikus alkalmazása versus “magyar realitás” oppozícióban értelmezõdik, miközben egyetlen kelet-közép-európai eszmetörténeti hagyomány sem elemezhetõ csak önmagára vonatkoztatva. Szimptomatikus például, ahogy lényegében eltûnik Wilhelm Wundt szellemi hatásának elemzése Gyurgyák Karácsony-értelmezésébõl, holott a magyar észjárást a nyugatival szembeállító koncepció éppenséggel nagyon is egy nyugati tradícióra épült és nem is értelmezhetõ a beemelt Völkerpsychologie-referenciák beható ismerete nélkül. Hasonlóan a háttérbe szorul a német Volksgeschichte (népiségtörténet) paradigmájának a vizsgálata Mályusz-elemzésében. A Volkstumkunde fogalma ugyan elõfordul a fejezetben, de Gyurgyák nem teszi mélyebb elemzés tárgyává, hogy végsõ soron mely elemeket vette át ebbõl a hagyományból a magyar történész, arról már nem is beszélve, hogy a Volksgeschichte-paradigmáról a német historiográfia az elmúlt évtizedben igen komoly vitát folytatott, éppen abból a Gyurgyák számára is kulcsfontosságú szempontból, hogyan kapcsolódott össze a modern társadalomtörténetet is megelõlegezõ módszertani innováció a náci tudománypolitikával. Egy ilyen transznacionális közegbõl tekintve Mályusz munkásságára értelmezhetõvé tette volna a történész jó néhány alapfogalmát. Ugyanígy elsikkad a – fõként a párizsi lengyel emigráció által kultivált, de a többi kelet-európai emigráns által is átvett – messianisztikus-föderalista ideológia hatása Teleki László gondolatainak elemzésekor vagy éppen a polgári radikálisok feudalizmus-kritikájának külföldi, elsõsorban német forrásvidéke.²³

Hanyatlástörténeti narratíva. Tágabb értelemben egy legalább implicit komparatív horizontról tekintve jól látszana, hogy a politikai kultúra széttöredezése egyáltalán nem magyar átok, hanem lényegében minden európai társadalom alapélménye a századfordulón. Elég csak a “két Franciaország” mítoszára gondolni (többek között Michel Winock elemezte ebbõl a szempontból a Dreyfusard/anti-Dreyfusard ellentét továbbélését a huszadik században), de még a társadalmi béke olyan szigete mint Svédország is megélte – elsõsorban a két világháború között – a politikai diskurzus két, egymást lényegében totálisan tagadó (konzervatív és szociáldemokrata) nemzetfogalomra épülõ szellemi szubkultúrára szakadását.²⁴ Amit tehát Gyurgyák magyar jelenségként lokálisan elemez, az egy európai trend helyi variánsa. Így az Ezzé lett magyar hazátok lapjain nyíltan vagy a sorok között gyakran felvetõdõ felelõsség kérdése is újragondolásra szorul, különösen mert maguk az intellektuális szerepek és gesztusok is részben kívülrõl hozottak voltak (így Jásziék pozitivista elméleti alapokra épülõ radikalizmusa, de a fajvédõké is, hisz Szabó Dezsõ sem érthetõ meg Jérõme Tharaud, az Eötvös Kollégium francia lektora – aki történetesen az Action Française követõje volt – szellemi hatására való tekintet nélkül).

A magyar közeget abszolutizáló és az egységes nemzetfogalmat a különféle gondolati hagyományokon számon kérõ olvasat így egyáltalán nem problematizálja saját kiindulópontját, amely pedig maga is mélyen az elemzett intellektuális hagyományokba ágyazódik. Egyáltalán nem értéksemleges elvárás ugyanis azt feltétezni, hogy az egészséges nemzet²⁵ egyetlen integrált nemzetfogalommal rendelkezik. A szocializmus/kommunizmus-fejezetet olvasva folyton felmerül az olvasóban a kérdés: amikor Gyurgyák e hagyományt azért kárhoztatja, mert nem volt eléggé nemzeti, vajon belegondolt-e abba, hogy mit jelentett volna a magyar társadalomnak két-három évtized nemzeti kommunizmus (az inspiráló példák sora Moczar tábornok “partizánmozgalmától” a Kárpátok Géniuszán át egészen Enver Hoxháig ível).²⁶

A purista szövegcentrikus visszafogottságot készpénznek vevõ olvasó talán csak a kötet végén ébred rá, hogy az Ezzé lett magyar hazátok nem pozitivista rekonstrukció, hanem nagyon is “történetpolitikai tanulmány”, ráadásul egyfajta hanyatlástörténet, amely történelemképében egyáltalán nem független éppen az elemzett diszkurzív hagyományoktól. Forrásvidékét az “eredendõ bûnt” keresõ, a “magyarság romlásának” okait a színleg sikertörténetnek látszó, de valóban a bomlás csíráit magában hordozó 19. századra visszavetítõ tragikus narratívákban lelhetjük fel. E narratíva lényege, hogy bár a romlás hordozói szubjektíve a nemzet felemelkedésén munkálkodtak, objektíve mégis a tragikus végkifejlet felé kormányozták az állam vagy a nemzeti kultúra hajóját. Gyurgyák alapkérdésének – “hogyan veszett el a közös múlt és jövõ?” – hasonlósága az olyan retorikai kérdésfeltevésekhez, mint “hogyan veszett el a magyar a magyarban?” egyáltalán nem véletlen egybeesés. Elsõsorban Szekfû és Németh László jön számításba forrásként, de ebben a vonatkozásban még a részben Németh Lászlótól átvett, részben pedig apai hagyományként megörökölt függetlenségi hagyománytól ihletett bibói kiegyezés-kritika is sokban hasonló szerkezetû. A faktuálisnak látszó, az elemzett gondolati konstrukció tragikusan limitált horizontját kiemelõ ítéletek – Gyurgyák rendkívül gyakran használja a “nem látta” és az “illúzió” fordulatokat, nem beszélve a láthatóan kedvencei közé tartozó “ködevõ” kifejezésrõl – mögött is ez a szubjektív jó szándékot és objektív tévelygést szembeállító konstrukció húzódik meg.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a szerzõnek fel kellett volna számolnia e metahistorikus elõfeltevéseit. Nem kell szégyellni, hogy benne állunk különféle diszkurzív hagyományokban, hanem reflektálni kell rájuk, s nemcsak azon a szinten, hogy kik voltak a számunkra szimpatikus “beszélgetõtársak,” hanem azon a szinten is, hogy milyen narratív konstrukciókat veszünk át (talán félig tudat alatt) tõlük. Egy ilyen módszertani reflexióba is ágyazódó önreflexiós gesztus talán problematikussá tette volna a könyv hanyatlástörténeti dinamikáját is. Gyurgyák mondanivalóját, visszamenõleg egészen a 19. század elejéig, a tradicionális szekértáborokat a rendszerváltás eufóriájában felszámolni ígérõ, de egy évtizeddel késõbb az ideológiai lövészárokharc specialistájává váló Fidesz-generációba vetett bizalmának elpárolgása szervezi.²⁷ A 20. századot, vagy éppen a kilencvenes éveket nem lehet (és nem is szabad) kizárólag sikertörténetként feldolgozni, ugyanakkor egy eleve elrendelt hanyatlástörténet sémája, a szerzõ szándékával szöges ellentétben, éppenséggel megszünteti az egyének intellektuális felelõsségét. Ha az egész nemzeti projekt minden magasztosságával együtt eleve kudarcra volt ítélve, minden további ideológiai fordulat lényegében ennek a kudarcnak a szükségszerû elmélyülését jelentette.

Bár sok esetben vitathatatlan, hogy a korszellem és a diszkurzív hagyomány bizonyos gondolkodókat tragikusan naivvá vagy egyenesen vakká tett, semmiképpen sem szabad, hogy ennek jegyében a konkrét helyzetekben adott válaszokat automatikusnak, eleve elrendeltnek képzeljük. Sokkal több a kontingencia a történelemben és az eszmetörténetben is, minthogy állandóan csak a hosszú távon kirajzolódó tragikus makrodinamikára vonatkoztassuk ítéleteinket. Nem lehet a magyar késõ-tizenkilencedik századi nemzetiségi politikát kizárólag a szubjektíve megélt nemzetépítõ ideológia és az asszimilációra alapozó nemzetépítési projekt objektív irrealitására vonatkoztatva leírni, hanem azt is fontos megnézni, hogy egy gondolkodó miért úgy fogta meg az adott problémát, ahogyan megfogta.²⁸

Ezzel együtt a bámulatos munkateljesítmény alapvetõ referenciamunkává teszi a könyvet. Lapjait forgatva megjelenik az olvasó elõtt az Osiris Kiadó szorgos igazgatója, amint a napi adminisztrációtól megszabadulván a Széchényi Könyvtár termeiben bújja a korabeli publicisztikát, és “beszélget” a régmúlt gondolkodóival. Valahogy úgy, mint Machiavelli társalkodott az ókori politikai bölcsekkel: “Amikor eljõ az este, hazatérek, és belépek dolgozószobámba, az ajtóban levetem aznapi, sáros és poros öltözékem, és királyhoz illõ udvari ruhát veszek fel; megfelelõen öltözve régi emberek régi udvarába látogatok, ahol örömmel fogadnak, azzal az étekkel töltekezem, amely igazán az enyém és amelyre születtem, nem szégyellek beszédbe elegyedni velük, és megkérdezni cselekvéseik okát; és õk nyájasan válaszolnak; és én négyórányi idõt töltök el így anélkül, hogy elunnám magam, minden bajt elfelejtek, nem rettegek a nyomorúságtól, nem félek a haláltól, teljesen átadom magam nekik.” (Részlet Niccolò Machiavelli Francesco Vettorinak írott levelébõl.)

A végeredménybõl, azaz a könyvbõl ítélve Gyurgyák eme beszélgetéseit igen fordulatosnak és izgalmasnak képzelheti az olvasó. A régmúlt és kevésbé régmúlt idõk gondolkodói azonban idõnként bizonyára meglepõdtek azon, hogy beszélgetõtársuk lényegében eleve elrendelt tragikus kudarcnak tekinti történetüket. Talán nem a tragikus vakságot kellett volna érvényesíteni végsõ értékelési szempontként, mert ezzel, bár empatikus a kiindulópont, mégis ahistorikussá válik az elemzés. Nem valószínû, hogy ama felvetés nyomán, miszerint az egész magyar nemzetépítõ projekt lényegében kudarcra volt ítélve, igazán értelmesen lehetne folytatni a beszélgetést a Styx-beliekkel.²⁹ Paradox módon egy olyan, vállaltan nem értéksemleges – szintén “metahistorikus”, de talán kevésbé ahistorikus – mérce, mint (Bibó nyelvén) a hatalomkoncentráció csökkentése, vagy más megfogalmazásban a mások megalázásán és megalázkodásán alapuló társadalmi és eszmerendszerek elvetése, az emberi méltóság kiteljesítésére való törekvés, jobban érvényesíthetõ a múlttal való dialógusban, mint az utókor mindent jobban tudásának arkhimédészi pontja. Ki tudja, egy másik megállított utókorpillanat talán egészen máshova helyezné a hangsúlyokat, a tragikus kudarc helyett elõremutató vereséget, a nemzeti hagyomány érzéketlen kezelése helyett értékes önkritikai hagyományt, a társadalmi konszenzust szétszaggató konfliktus helyett a társadalmi vérkeringést megújító dinamikus vitát látva bele az elemzett szellemi folyamatokba.^{30, 31}