Az állomáson a rokonok a gõzölgõ vonat mellett futottak. Minden lépésnél lengették felemelt karjaikat és integettek.

Egy fiatalember a vonatablaknál állt. Az ablaktábla karjai magasságába ért. Megviselt fehér virágcsokrot tartott melle elõtt. Arca merev volt.

Egy fiatalasszony fád gyereket vitt ki az állomásról. Az asszony púpos volt.

A vonat a háborúba ment.

Kikapcsoltam a tévét.

Apám koporsóban feküdt a szoba közepén. A falon oly sok kép lógott, hogy nem lehetett látni a falat.

Az egyik képen apám fele olyan magas volt mint a szék, amelyben megkapaszkodott.

Ruhácska volt rajta és görbe, hurkás lábakon állt. Feje körte formájú és kopasz volt.

Egy másik képen apám võlegény volt. Mellének csak egyik fele látszott. A másik fele egy megviselt fehér virágcsokor volt, amit anyám tartott a kezében. Fejük olyan közel volt egymáshoz, hogy fülcimpájuk összeért.

Egy másik képen apám gyertyaszál-egyenesen egy kerítés elõtt állt. Magas szárú lábbelije alatt hó feküdt. A hó olyan fehér volt, hogy apám a semmiben állt. Kezét köszöntésül feje fölé emelte. Kabátja hajtókáján rúnák voltak.

A mellette függõ képen apám vállán kapa volt. Mögötte égbe meredõ kukoricaszár állt. Apám fejét kalap fedte. A kalap széles árnyékot vetett és eltakarta apám arcát.

A következõ képen apám egy teherautó kormánykerekénél ült. Az autó szarvasmarhával volt meg- rakva. Apám hetente a város vágóhídjára szállította a marhát. Apám arca keskeny és kemény élû volt.

Apám minden képen egy gesztusba dermedt. Minden képen úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hogy is mehet tovább. De apám mindig tudta, hogy megy majd tovább. Ezért hamisak voltak mindezen képek. A sok hamis képtõl, az õ sok hamis arcától kihült a szoba. Fel akartam emelkedni a székrõl, de ruhám ráfagyott a fára. Ruhám átlátszó és fekete volt. Csikorgott, ha megmozdultam. Felemelkedtem és megérintettem apám arcát. Hidegebb volt a szoba tárgyainál. Kint nyár volt. A legyek elhullajtották röptükben petéiket. A falu a széles homokos út mellett húzódott. Az úttest forró volt és barna és csillámlásával kiégette az ember szemét.

A temetõ merõ kavicshordalékból állt. A sírokon nagy kövek hevertek.

Amikor lenéztem a földre észrevettem, hogy cipõm talpa felfelé fordult. Egész idõ alatt cipõ- fûzõimen jártam. Hosszan és vastagon hevertek mögöttem. Végeik egymásba csavarodtak.

Két kis ingadozó emberke leemelte a koporsót a halottas kocsiról és két elnyûtt kötéllel leeresz- tette a sírba. A koporsó himbálódzott. Karjaik és köteleik egyre hosszabbak lettek. A sír a szárazság dacára vízzel volt teli.

– Apádnak sok halott szárad a lelkiismeretén – mondta a két részeg emberke egyike.

Azt válaszoltam, hogy a háborúban volt. Huszonöt halottért kitüntetést kapott. Több kitüntetést is hozott magával.

– Egy répaföldön megerõszakolt egy asszonyt – mondta az emberke. – Négy más katonával együtt. Apád egy répát nyomott a lába közé. Vérzett, amikor elmentünk. Orosz nõ volt. Azután hetekig minden fegyvert répának neveztünk.

– Õszutón volt – mondta az emberke. – A répalevelek megfeketedtek és összetapadtak a fagytól.

Akkor az emberke egy nehéz követ vitt a koporsóra.

A másik részeg emberke tovább beszélt:

– Az új évben egy német városkában operába mentünk. Az énekesnõ ugyanolyan metszõen énekelt, mint ahogy az orosz nõ kiabált. Sorban elhagytuk a termet. Apád végig maradt. Aztán hetekig répának nevezett minden éneket és minden nõt.

Az emberke pálinkát ivott. Az ital kuruttyolt a gyomrában.

– Ugyanannyi pálinka van a gyomromban, mint amennyi víz van a sírokban – mondta az emberke.

Akkor az emberke egy nehéz követ vitt a koporsóra.

Egy fehér márványkereszt mellett állt a halottbúcsúztató. Felém jött. Mindkét kezét kabátja zsebébe dugta.

A halottbúcsúztató gomblyukában tenyérnyi bársonyos rózsa volt. Amikor mellettem állt, kivette egyik kezét a kabátzsebbõl. Keze ökölbe volt szorítva. Ki akarta egyenesíteni ujjait, de nem bírta. A fájdalomtól kidülledtek szemei. Halkan maga elé sírdogált.

A földiekkel nem lehet a háborúban egyetérteni. Ezek nem hagynak maguknak parancsolni.

Akkor a búcsúztató egy nehéz követ vitt a koporsóra.

Most egy kövér ember állt mellém. Olyan tömlõ formájú, arc nélküli feje volt.

– Apád évekig hált az én feleségemmel – mondta. – Megzsarolt amikor részeg voltam és ellopta a pénzemet.

Leült egy kõre.

Akkor egy ráncos, sovány asszony jött felém, kiköpött a földre és lepfújozott.

A gyászolók gyülekezete a sír túlsó oldalán állt. Végignéztem magamon és megrémültem, mert kilátszottak melleim. Fáztam.

Minden tekintet rám szegezõdött. A tekintetek üresek voltak. Pupillák szúrtak a szemhéjak alatt. A férfiak vállán puskák lógtak és az asszonyok csörgették rózsafüzéreiket.

A beszélõ rózsáját huzigálta. Letépett róla egy vérvörös szirmot és megette.

Kezével jelt adott. Tudtam, hogy most beszédet kell mondanom. Mindenki rám nézett.

Egy szó se jutott eszembe. A szemek torkomon keresztül a fejembe fúródtak. Számhoz kaptam kezemet és ujjaimat harapdáltam, Kézfejemen fogaim nyoma látszott. Forrók voltak a fogaim. Szám szögletébõl vér folyt vállaimra.

A szél kitépte ruhám egyik ujját. Leheletszerûen és feketén lebegett a levegõben.

Egy ember egy vastag kõhöz támasztotta botját. Puskájával célba vette és lelõtte a ruhaujjat. Amikor lehullott elõttem, tele volt vérrel. A gyászolók gyülekezete tapsolt.

Karom csupasz volt. Éreztem, amint a levegõtõl kõvé változott.

A beszélõ jelt adott. A taps elnémult.

– Mi büszkék vagyunk községünkre. Rátermettségünk megóv a pusztulástól. Nem hagyjuk rágalmazni magunkat. Német községünk nevében halálra ítéltetsz.

Mindenki rám szegezte puskáját. Fejemben bénítóan csattant.

Leestem és nem értem el a földet. Keresztben fekve maradtam a levegõben fejeik fölött. Csendesen kitártam az ajtókat.

Anyám minden szobát kiürített.

Abban a szobában, ahol a holttest volt felravatalozva, csak egy hosszú asztal állt. Hentesasztal volt. Egy üres fehér tányér és egy vázában megviselt fehér virágcsokor állt rajta.

Anyámon áttetszõ fekete ruha volt. Nagy kést tartott kezében. Anyám a tükör elé lépett és a nagy késsel levágta vastag szürke hajfonatát. Két kezében vitte az asztalhoz. Egyik végét a tányérba tette.

– Életem végéig feketét fogok hordani – mondta.

Egyik végén meggyújtotta a hajfonatot. Az asztal egyik végétõl a másikig ért. A copf gyújtózsinórként égett. A tûz nyaldosta és emésztette.

– Oroszországban kopaszra nyírtak. Ez volt a legkisebb büntetés – mondta. – Támolyogtam az éhségtõl. Éjjelente kikúsztam egy répaföldre. Az õrnek puskája volt. Ha észrevett volna, megölt volna. A répaföld nem zizegett. Késõ õsz volt és a répalevelek megfeketedtek és összetapadtak a fagytól.

Nem láttam már anyámat. A copf még égett. A szoba megtelt füsttel.

– Megöltek téged – mondta anyám.

Nem láttuk már egymást, annyi füst volt a szobában.

Hallottam lépéseit szorosan magam mellett. Kinyújtott karokkal tapogatóztam utána.

Egyszer csak belekapott csontos kezével hajamba. Fejemet rázta. Kiabáltam.

Tágra nyitottam szemeimet. A szoba forgott. Fehér megviselt virágokból álló golyóban feküdtem és be voltam zárva.

Akkor az volt az érzésem, hogy a lakótömb felborul és kiürítkezik a földre.

Az ébresztõóra csörgött. Fél hat volt szombat reggel.

FORDÍTOTTA SCHIFF JÚLIA