(Kontra)galopp
a nagy egyezményes fogalmakat sosem bagatellizálva éppen eleget gondolva hazára anyára a születendõ néhány kisgyerekre múlásra és a szerelemre adózva a szellemi napsugárnak és jól megbecsülve a látszatszabadságot mely még öncsalás képében is igen áldott ki hinné olykor miben lelsz fonálra melyet sorsod elé gombolyít a párka s emel mint a nemzet majd csúnyán odavág ha jön az óra kamaszkorom feslett tudatával így leltem a földimogyoróra a mókuslét alján egy szeles tavaszi délelõtt volt a kezdet mikor alapos önbizalomban edzett igazgatónk a timurok zajos csapatát az alma mater mellett a senkik földjére kivezényelte s önmagával valamint sosem látott magokkal telve kijelölte a frontvonalat a köves és meszes felvonulási terepbe ültetni a gömbölyû kis magokat melyekre rázuhogott a locsolási osztály az anarchista kertészkedés persze utólag érdekes poszt már hisz míg néhány száz méterre a rabokat verték csak amerikai ez a mogyorós érték melynek lágyan zöld levelei idõvel elegánsan kinõttek de tiltott gumók nemigen teremtek a szüretelõknek s nyolcadikra az ügy csöndben elfelejtõdött diri bácsi az egy párt felé szakosodott közben az ültetvény helyén visszaállt a gazos koszos puszta s miután már az unatkozó diák is megunta a terméketlen turkálást valami értékesebb lelet után múló epizóddá vált az egyszeri ötlet mint szomszédék kamrájában az izraeli rágógumis csomagok ha jó anyámnak segítve nem látogatom gyakran a természetesség fakó napjaiba öltözött piacot szõlõlevelekbe burkolt sárga vajjal színes köcsögökben az igazi tej fölét és a kék kannákból szûrt friss tejet e törékeny motívumot ma nem emlegetem ha útközben nincs az az illatozó fabódé és az a nagydarab öreg bácsi kire a vágyakozás miatt mindenki kíváncsi mert a szitán pörkölt gesztenye délszaki bája a mézes szellõt suhintó sütõtökök barokkos áriája és az új dimenziókba emelt telt pirított napra fénylõ tökmagok szaglásra szánt érzetein továbbhaladva kirítt e tájból némi folklórt kellett még keverni mellé a keleti éjszakából ha ártatlan tekintettel a kis koheró két kilót kért az öregtõl kutyafaszából s nem várva meg hogy röpüljön utána a tüzes lapát keresztbe inalt a nyüzsgõ téren át mi pedig visszaértünk az ázsiai trendre ám örökre elkezdõdött a magok nagy emléke talán a madárlét furcsa harca valaki így akarta analóg a mikor még van mivel nincs kivel fordított bölcsességét feszengve lesve többnyire üres zsebekkel bámultál a pirított szemekre melyek ráadásul idõvel pimaszul sokasodtak jól menedzselt mogyorói támadtak a hazai bokroknak déli ihlettõl fölfelé kúszva csavarodtál volna kesernyés mandulára aztán az idegen kesudiónak lett nagy ára s mint hûséges prosztó barát egy forintért a jól pirított napraforgó is visszajárt adva valami furcsa tartást néhány feledhetõ meccsnek mivel az éhes nyálkahártyán ezek a különös illatok hosszan megeredtek s még foggal bontottad a héját melybõl kagylók titkos gyöngyeként néz rád mai napig ez a kis olajos ingerlõ lelet kissé feledtetve szociális szegénységedet aztán a korhely létezés zsongít át némileg a szakadékon lassan az idegesen tüzelõ gyomorra lesz jótékony hatással a magvak pépe kifogni egy stílusosan kezelt zacskó árút éppen elég lesz ízletes ebédre s lassan már nem is a rafinált csomag árfekvése az érdekes javulgató pénztárcád átsegít a pitiáner érdeken melyben mûfajokra bontva a földimogyoró vezeti a népszerûségi listát de közben még az egyre inkább körömmel bontott meleg napra is kacsint rád s bár némileg zsákbamacska fényesedõ tasakokban a boltokból dõlni kezd a sózott mogyorósok telített standja belesimulva valami ismeretlen vákuumcsomagolásba frissen annak mennyei étke ünnepi fészkeket rak a szádba bárhol köcsögbe borítva zsebbõl is citálva s ha a dohányzás tiltott kínjaira váltva õsi matatásra vágyva megveszed melegen a héjas változatot a szemetelés diszkréten visszafogott misztériumában hétköznapi módon alkotsz egy nagyot elõbb a leletet a tok vékonyuló végén kipattintod majd jön az ujjbegyek türelmes morzsolása melyben már fölszaglik a pirítás és az alany nyers nembeli leheletének üde násza az érettség és megtisztulás mélyébõl húzott anyag ízlelõ bimbókkal fegyelmezett különös varázsa a nyelés kissé debilisre sikeredett méltósága melybõl az íz egzotikus zamata még visszaüzen s a táplálkozás e nagyüzem végül desszerttel lesz tele a madárperspektívából magasra épül az ember szelleme s hogy a történelmi mélységet se feledjük olykor õsi tájakon kerengünk s a vogul vendégvacsorákon egyszer csak elénk tolják a mitikus fenyõmagot mire hümmögünk egy nagyot elérzékenyülve gondolva a népdalokra de hogy azért ne csak olcsó regölésbe fúló gyöngyharmattal fényesedjék az este bokra tüzes italunkból zavartan jókorát húztunk magunk vagyunk megint magunk évtizedek múltán e magos magas csúcsról kezdünk ereszkedésbe elõbb csak tekintetünkbõl csúszik ki a zárva termõk kellemetlenül fájó keménye aztán a listán kezded elõbbre tolni a nehezen bontható tökmagot végül az álkapocs szögének enyhe eltolása ad még némi illúziót a magolásra míg csak felsebzett ínyekkel e tragédiát be nem végzed alulról támasztva meg ezt a bonyolult egészet hol a téli fagyok kegyetlenségével húzódik szíved felé az enyészet és a kikerülhetetlen romlás így aztán összetörten ácsorogsz most már a bõségtõl fényesedõ plázák telt pultjai elõtt hol van már az a szintén szegényes egykori délelõtt mikor pénzed a maradékra sem futotta s az illatokból ingyen szippantottál naponta nagyot öreg most itt lenne az alkalom ám érzelmesebb pillanatokban a kirakodást már fátyolos szemekkel nézed mivel zabálnád a tömérdek olajos finomságot csöppet sem érdekelve milyen egészségügyi átok sújtaná e vöröskeresztes mohóságot utószor teletömni a súlyos kóroktól foszladozó belsõ zsákot ám a történetnek lassan vége a motívumot bár alig sikerül dugdosnád vissza az egészbe mivel a külsõ szemlélõnek szánalmas periféria de nem nekik írunk jobban szólva nincsen lénia a belsõ szenvedésre s e kínlódásban lassan visszaáll a béke a konyha felõl is betör a mai húsleves illata menj csak vissza menj haza hiszen alig vagy a versben tizennégy éves fél évszázad mire dubai roppant tornyaira ébredsz most még csak akácporos fuvallatok lengetik a vékony csupasz lábad a zuhogó idõben tudom nincs elég bocsánat sem elég ok hogy visszafelé elmerengjek de talán a magos ösvény teremtett némi kedvet a lelki fonalak kuszaságát megérteni hiszen akkor még vékonyan kent zsíros kenyér volt a reggeli és majdnem kézbõl rúgták a tizenegyest arra nem emlékszem a kisdiák miként merengett ha az élet sûrûjébe beleütközött vékony szálként himbálózott még az elme és aligha tükrözött gondolati fegyelme értelmi mozzanatot máig sem értem puritán anyukám miért vásárolt az iskolától búcsúzván az illatozó rózsacsokorból nagyot még ha a zsúfolt tornateremben az elmenõk nevében én adtam is a végsõ programot errõl sosem beszéltünk
FolytatásMargócsy István: Passió és üdvtörténet
Másrészt: a magas és lektűr irodalom tömeges fogyasztásának (s így a nagy írói karrierlehetőségeknek, a jelentős írói vagyongyarapodásoknak) korszaka többé-kevésbé egybeesett az irodalomnak mint az állami ideológiai manipuláció eszközének kiépülésével. A kiegyezés után a magyar állam affirmatív önideológiája a legerőteljesebben az irodalmat, az újjáértelmezett nemzeti szempont alapján újrarendezett irodalmat propagálta mint nemzetalkotó és nemzetvédő tényezőt, s emiatt az irodalomnak – mind a történeti, mind a szinkron irodalomnak – kiemelkedő és különleges funkciót tulajdonított (ennek az ideologikus önszemléletnek csúcsteljesítményeként Beöthy Zsolt millenniumi műve, A magyar irodalom kis-tükre tekinthető 1895-ből). A kiépülő új irodalom pedig – nem függetlenül az állam-nemzeti megújulás ígéretétől és igézetétől – önmagát új honfoglalásnak, a nemzeti jelleg visszahódítási aktorának tekintette (ezért fordult elő oly gyakorisággal mind az új honfoglalásnak, mind a Mózes-képzetnek allegorikus alkalmazása a Kazinczy-ünneplésekben, s később a történeti leírásokban43): a szenvedéstörténet átcsapott üdvtörténetbe, s a kiépülő új irodalmi rendszer önmagában mintegy a feltámadást ünnepelte (ennek látványos leírása ragyogja be a már idézett Jókai-regény utolsó lapjait). Mindennek következtében a nemzeti ideológia által még jobban megemelt nagy irodalom a 19. század utolsó évtizedeiben hihetetlen olvasói és hivatalos virágzást produkált; az írók egyrészt úgy tekintették magukat, mint a nemzet őrlelkének megtestesülését, másrészt viszont ily szerepüket és szerepvállalásukat a hivatalosság elképesztő méretekben hálálta meg – ezekben az évtizedekben ért be az a törekvés, amelyet a század első fele szorgalmazott: a nemzeti hála anyagi erővé vált; az irodalom termelése és fogyasztása ünneplések sorozata közben működött. A kiépült és intézményesedett nemzeti hálának következtében az írók sok magas kitüntetést nyertek (Arany János Szent István-rendjének példája a legismertebb); igen szép számban képviselők is lehettek (ne feledjük: még Arany Jánost is felkérték, hogy vállaljon képviselőséget, ráadásul Tisza Kálmán személyesen!44; de az a költő is, aki pedig még a hivatalos laudációban is úgy szerepel, mint „a szerelem bolygó hollandija”, vagyis a léha, dolgozni nem szerető Tóth Kálmán is három cikluson át volt Baja város képviselője45) vagy pedig – minden más szerep híján is – a felsőháznak király által kinevezett tagjai (Gyulai Pál, Jókai Mór, Beöthy Zsolt, Herczeg Ferenc); ennek következtében állított a nemzet sorozatosan szobrokat oly íróknak/költőknek is, akiknek életműve nagyon kevéssé volt politikusan vagy ideologikusan magyarázható vagy akiknek költői teljesítménye mára jórészt elfeledetté vált (pl. Tóth Kálmán, P. Szathmáry Károly), ezért keresnek a városok írókat vagy költőket maguknak, hogy emlékállításukkal a közösség kulturális kötöttségeit affirmálják (ilyen eset volt pl. Nyíregyházáé, ahol Bessenyei Györgynek emeltek szobrot, jóllehet Bessenyeinek semmi köze nem volt a városhoz, legfeljebb ahhoz a megyéhez, amelynek épp ekkoriban Nyíregyháza lett a székhelye), s ennek következtében alakult ki a század végére az az irodalmi ünneplési rend, amely – mai szemmel nézve – szinte minden képzeletet felülmúl hatalmas szónoklataival, ódáival, könyveknek pazar díszkiadásaival, ünnepi életképeivel, felvonulásaival, fáklyásmeneteivel, fényűző díszvacsoráival és fogadásaival. A Jókai-évforduló ünneplési ceremóniája többé-kevésbé közismert (tudjuk: a százkötetes életmű-kiadást maga az országgyűlés vette határozatba, s a király ráadásul még Jókai adósságait is kifizette), azt is tudhatjuk, hogy a nemzet Mikszáthnak visszavásárolta őseinek birtokát46, a százéves Brassai Sámuelt 1899-ben egész Erdélyben végig ünnepelték, s a király is küldött neki üdvözlő táviratot47 – de az azért meglepő, hogy pl. Kiss József évfordulós ünneplése is oly nagyszabásúra sikeredett, hogy az Akadémián, küldöttségek sora és hatalmas tömeg közepette, mikor az ősz költő megjelent, 500 fehér ruhás lány szórta a rózsát a költő lába elé…48 A százéves nemzeti ígéret, íme, beérett – az irodalom, amennyiben persze hajlandó volt az államideológia sors- és képviselőtársának szerepét elvállalni, megdicsőült, s mind virtuálisan, mind ténylegesen elnyerte a nemzet anyagi és erkölcsi háláját, s oly általános társadalmi megbecsülésnek örvendhetett, amilyenről sem előtte, sem utána a magyar irodalom és történelem nem is álmodhatott – ám a hivatalossá tett nemzeti emlékezetben mégis az írók szenvedésteli, önfeláldozó életszentsége kanonizálódott: a Kisfaludy-Társaság irodalmi „emléktárában”, „mely a XVIII. század végétől mostanig élt legkiválóbb íróink személyes életének drága ereklyéit őrzi, egymás mellett foglalnak helyet rabbilincs és aranytoll, börtönben megőszült hajfürt és ezüst koszorú”49. Íme, az arany és ezüst babérkoszorú még a megdicsőült irodalomtisztelet idejében sem nélkülözheti a nélkülözés és a szenvedés attribútumait.
FolytatásVarga Virág – Versek
Messzeáramló folyók áramlanak. A vizek alján fekszem, ott nincs tudomása a létnek a megalázottságról, ott olyan vagyok, mint évekkel ezelőtt:karnyújtásnyira a parttól és a szerelemtől, a Fikció Házától. Engedjetek be, suttogom halkan. Vagy hulljon a folyóba az eszmélet, hogy ne fájjon annyira a jelen, és hogy emlékeimet legyen mibe mártani. Mint egy tiszta arcot, amit kendővel nem lehet letörölni. Amiképpen lehetett volna. Persze.
FolytatásAndré Chénier
S a lelkes szónokot, amint hevülve hírt ad, Hogy újjászületik a Föld. Géniuszod fényét mutatja, Hogy Panteonunk arra vár, A sok-sok üldözött szent árnyát befogadja4 S a balga tévhitek tucatja A rozzant trónt nem védi már. Lehullt a lánc, s míg életünk Szabad törvényt szabott egyenlőségre várva, Áldott gyönyör! - szóltunk kiáltva. Ó, részeg álom! Jaj nekünk! Hol a szabadság? Hol a törvény? A sújtó bárd csupán az úr. Ledöntöttük a trónt, de helyette az önkény Új zsarnokot s bakót küldött gyalázatul5. De te, szentséges szép szabadság, Te tiszta égi lény, nem vétettél sosem, Amíg a hordák esztelen Győzelmüket vívták-aratták, Elfedted képedet; a gyógyító edényt Véres lepel takarja, zárja, De eljössz majd megint, dicső bosszút kiáltva, És győztesen hozod a fényt. A nép, mely itta már szentelt nektárod árját Rá vágyik olthatatlanul, Mint akit Bacchus láza jár át, Bolyong szótlan, hazátlanul. De majdan rád talál. Egyenlőség palástja Borul védőn fölé. Óvod szünetlenül, S a zord vihar lecsendesül. E boldog, büszke kort lelkem hiába várja: Sorsom vérpadra szánt. Végóráim lesem, Egy nap még, s meghalok. A hóhér kézbekapja, Hajammal fogja át lehullt véres fejem, S a halk tömegnek felmutatja. Bocsánat, cimborák, hogy árva hamvaim Nem ott pihennek el, hol annyi boldog évet Szenteltünk tudomány és vígság kellemének, S hol sírunk helye várt a kert virányain. De majd, ha emlékezve rám A szívetek szeretve dobban, Utolsó vágyamat még tartsátok titokban: Hol nem lát senki sem, jobb sírni is talán, Hát fel ne tűnjetek patakzó könnyetekkel, Hiszen tudott dolog, gyanús a könnyes ember, Manapság már rokont sem sajnálhat rokon. S még egyet kérek én: ti mind, kik egykoron Követtétek szívem reményét, kósza vágyát, Versekbe öltözött képzelmeim világát, Az ifjúság szelíd, vidám emlékeit, Kik láttátok korom szerelmes lapjait, Miket múzsám adott, s nekem mindent megérnek, Ábeltől, Fannitól6 szedjétek össze, kérlek, A lelketlen világ, a fondor pletykaár E féltett kincseket ne ismerhesse már. Fejem hamar lehull. Éretlen, ifjú hévvel Többé nem alkotok, magasztos szenvedéllyel Se hajtok végre már nagy hősi tetteket. De ti, barátaim, kik úgy szerettetek, A kézirataim vegyétek magatokhoz! Ha majd lázas korunk megint békés napot hoz, Hallgatva verseim, mondjátok el: ez ő! Én meg felébredek, a hamvaim fedő Síromból feljövök, s közétek telepedve Patakzó könnyetek csak nézem, nézem egyre, S derűs, boldog leszek; Rab lányom7 is talán Sápadtan, szomorún majd emlékszik reám, S hallgatja versemet búsan merengve, sírva…” Itt álmodó dalát egy percre megszakítva Az ifjú dalnok ím lehajtja most fejét; Derűs tavasznapok szerelmes idejét Idézi vissza mind. Ábrándos lányszemekre Gondol, boldog, szilaj dalokra, éjjelekre; Most mind életre kelt, s a szíve messze szállt. S így zengte még tovább bús, áradó dalát: „Haragvó géniusz, hová csaltál te engem, Ki békés harcra és szerelmekre születtem, Mért hagytam el a halk, a csöndes életet, Barátimat s szabad, nyugalmas létemet? A sors kényeztetett, derűs volt minden álmom, Öröm töltötte el aranyló ifjúságom, Derék múzsám időm osztotta meg velem, S hozott hű társakat zajos víg esteken. S kacaj töltötte meg, szilaj vers, boldog ének A házi istenek őrizte menedéket. Amint a bacchusi vad mámor véget ért, S szívemben új remény gyújtotta fel a vért, Reggel felé a szép kedveshez vitt a lábam, Akit zavartan és haragvóan találtam. Korholt kegyetlenül, szorongón, könnyesen, Átkozta borba fúlt, elherdált életem, Kérlelt, fenyegetett, szidott – és elbocsátott Így éltem ezt a szép, derűs, boldog világot! Mért nem becsültem én nyugodt, víg életem, Miért bánt sorsom oly kegyetlenül velem, S űzött a vész felé, hol őrült szenvedélyek, Alantas gyűlölet s gonosz becsvágyak élnek! Reményeim, hová vonzottátok szívem! Mit is kerestem én, a csönd, a szerelem, A versek híveként az aljas háborúban, Hol gyűlölt gyilkosok s napfénytelen ború van! Hogy zabolázzak én vad harci méneket! S utánam mi marad? Irigység, megvetett Féltékeny bosszú és hívság kegyetlen árja. Hangom, halj el tehát, s hazugság szellemárnya, Te szó, te puszta zaj… De nem! Te csüggedt mormogás, csitulj el! Költő, örülj győzelmeden; A büszkeséged nem bukott el, Nem hódoltál be percre sem; Gaz zsarnokunkat megvetetted, Szövétnekeddel célba vetted, Leleplezted a dicstelen, Gyalázatos kormánytanácsot, S korbácsod bűnös, nemtelen Hóhéraid képébe vágott; Versed dübörgött, szent harag, Megtorló bosszúvágy zengett belőle; Marat-nak s főpapjainak A tőrt s Erünniszt jövendölte8. Midőn a szent öreg a koronás fejet Remegve, dermedőn a vérpadról lehozta, Te bátran nyújtottál nekik kezet, S előttetek már reszketett A bírák bűnös, zord csoportja. Most, dalnok, ünnepelj; s te bősz, istentelen Vadállat, játékként fejem Karmod markolja bár, nem lelsz nyugtodra többé: Átkom s gúnykacajom követni fog, ne félj! Idd vérünket, pusztítva élj; Rút gnóm maradsz örökké, Nincs messze már a perc… Feltámadunk; Remegj! Dühünknek harsogása Felhangzik végre már. Hazánknak zokogása Felkelti csüggedt századunk. Megyek már… Itt a perc… Kövess hát, lépj nyomomba Megvárlak.”
FolytatásNihil és Csömör
Ezek az apró, kezdeti bonyodalmak azért figyelemre méltók, mert kissé összekuszálják a versbeli indulat- és érzéskomplexum különben oly világosnak tetsző irányát. Másutt rámutattam arra, hogy a Nihilt mennyire áthatja a szakítás kettőssége, kétértelműsége – mely egyaránt érinti a költészet és a szerelem viszonylatait – és azt is, hogy a nyitó felállása milyen finoman zavarja meg, zökkenti ki a „már nem szeretem” kijelentéshez kapcsolódó ambivalencia.[8. Beck András: Szakítópróba (Közelebb a Nihilhez). Holmi, 2011/5.] A Csömör szigorúan a költészet terepén mozog, mégis valami hasonló történik itt is. Ráadásul mindkét vers befejezése ehhez a kezdeti ambivalenciához kapcsol vissza. Karinthynál ez a visszazárulás drasztikusan átértelmezi a felütés modalitását, s mintegy újraindítja a verset. Babits lényegében megismétli az idézett versszakokat, és ezzel bezárja a kört, végteleníti a régi és az új, az objektív és szubjektív költészet egymást kergető, helycserés akcióját.
FolytatásSzépségverseny Datongban
Amikor Datongba érkeztünk, esett az eső. Nem is lehetett másképp: azon a napon találkozott – a kínai mitológia szerint – Zhi Nü nevű mennyei szövőlány tiltott szerelmével, a szépséges Niulanggal, a gulyással, de aki – mások szerint – juhász is lehetett vagy talán bojtár. Mivel a szerelmük titkos volt, de azért is, mivel nagy távolság választotta el őket, évente csupán egyszer találkozhattak. Találkozásukat a szarkák tömkelege segítette: hidat alkottak a menny és a föld között, hogy a szerelmesek ezen haladva gyorsabban találkozhassanak. Amikor aztán végre találkoztak, mindketten sírva fakadtak. Sírásuk esővé vált. Ezért esik ilyenkor az eső manapság is – szól a legenda. Valentin nap ez, a kínai naptár szerint az év hetedik hónapjának hetedik napja. A mennyei szövőlány és a gulyás boldogtalan szerelme tükrözi a Han (i. e. 206 – i. sz. 220) és a Tang (618–907) dinasztiák bonyodalmait, allegória a kor politikai széthúzására. Találkozásukból ered a kínai közmondás is, ami szerint a „szerelem egy ezüstfolyón álló szarkahídon találkozik”.
Folytatás